ancien régime

Egyszer majd biztos lesz bejegyzés az EMIH-ről is, de az nem most van.
Ezúttal az általuk tolt 'identitás' kampány egyik videójáról írnék (de lehet, hogy léajshfgkéjhurhgjkafmnáélk3iu259uihs!-szerű hörgés lesz belőle), melynek célja a készítők szerint: " [emlékezés] az 1848-49-ben elesett zsidó szabadságharcosokra." Ehhez részben sikerült egy láthatóan odaphotoshoppolt kokárdát viselő szőke, kipás kisfiút választani, részben viszont felkértek mindenféle népeket, hogy meséljenek arról, mi jut eszükbe a zsidó identitásról Magyarországon.

Itten szerepel többek közt Ablonczy Bálint, a HetiVálasz (volt kérdés?) egyik sztárja, a mérlegen kiporciózott közép(szerűség)enállás egyik emblematikus figurája. A következőket mondja:

"Ha identitásról gondolkozunk, akkor szeirntem megkerülhetetlen a tizenkilencedik század. Ha az ember kicsit magyar történelemben gondolkozik, akkor láthatja azt, hogy a magyar nemzet igazán nagy pillanatai akkor következtek be, amikor nem az elszakítás, nem az elkülönbözőség (sic!), hanem a befogadás volt jellemző.  Az 1848-as forradalom és szabadságharc vagy éppen a kiegyezés számomra arról is szól, hogy különfajta identitások, különfajta nézetek, különfajta vallások találtak egymásra és találtak magukra a modern magyar nemzet eszméjében és a szabadság eszméjében. [...] És aztán amikor ez megszakadt és tragédiák következtek be a huszadik században, akkor a magyar nemzet és a magyar nyitottság és a magyar nemzeti gondolat végzetes, szinte végzetes sérüléseket szenvedett és a jól ismert tragédiák történtek."

Elemezzük hát e magvas állításokat: az ifjúkonzi gondolkodó szerint a tizenkilencedik századi magyar történelem felhúzható egy viszonylag egyenes vonalra, amelyre a különböző identitások befogadása volt a jellemző. Érdekes és szép gondolat, kár, hogy a valósághoz túl sok köze nincsen. Mert kétségtelen ugyan, hogy a világosi fegyverletétel előtt néhány nappal Szegeden elfogadta az törvényhozás a zsidók emancipációjáról szóló törvényt, ám sajnos ők is tudták, hogy ennek legfeljebb szimbolikus jelentősége van. Legközelebb 1867-ben került elő a kérdés, amikoris valóban törvénybe iktatták az 'ország izraelita lakosainak' egyenjogúságát.
A történet kicsit hasonló a nemzeti-etnikai kisebbségek esetén is: Ablonczy nem tudom, mivel magyarázza azt, hogy a trianoni diktátumot nem ellenezték az elvileg minimum 50 (1867-1920), de inkább 70 (1848-1920) éve szánsájnhepinesszben élő szlovákok, románok, horvátok, szerbek, rutének meg a többiek, sőt, úgy érezték, hogy végre felszabadultak a magyar iga alól. (Ezen az aradi vértanúk hovatartozása pont annyira nem változtat, mint Bem apó emlegetése.) Ez persze azért nem zavarja Ablonczyt, mert mint megtudhatjuk, történtek "tragédiák" (itt sajnos nem derül ki, mire gondol: jégverés, aszály, IV. Károly fején félrecsúszó korona, esetleg az első világháború vagy Trianon, netán Európa első zsidótörvénye, vagy Kamenyec-Podolszkij, vagy Újvidék, netán a Don-kanyar, vagy a munkaszolgálat, a gettósítás, Horthy és Szálasi), amik csak úgy történtek, maguktól, egyszercsak lettek, hopp, reggel felkeltünk és itt volt a tragédia a szánsájnhepinessz helyén.  Szóval lettek valahogy ezek a tragédiák, amik véget vetettek - a minek is? Hát idézzük e remek embert: "különfajta identitások, különfajta nézetek, különfajta vallások találtak egymásra és találtak magukra a modern magyar nemzet eszméjében és a szabadság eszméjében." Például a Lex Apponyi elfogadása 1907-ben, a szánsájnhepinessz korszak csúcsán nyilvánvalóan ezen értékek jegyében tiltotta meg a nemzetiségi nyelvű oktatást már az alsó tagozattól kezdve. Igen, megtalálták a helyüket a "modern magyar nemzet eszméjében", amennyiben hajlandóak voltak feladni nemcsak politikai, de kulturális identitásukat is. Ez ám az ifjúkonzi értelemben vett befogadás! De persze roppant befogadó volt a "modern magyar nemzet eszméje" 1920 után is, ugye. A befogadás jegyében a kikeresztelkedett zsidókat is vonatra rakták, annak reményében, hogy ettől majd újra eljön a szánsájnhepinessz.
De nem áll itt meg az ifjú gondolkodó, hozzáteszi: "a magyar nyitottság és a magyar nemzeti gondolat végzetes, szinte végzetes sérüléseket szenvedett". Egészen formabontó megközelítése a kérdéskörnek, hogy a meg-nem-nevezett Holokauszt kapcsán a magyar nemzeti gondolat végzetes sérüléséről beszéljünk - és persze másról nem. Mint amikor az asszonyverő szóváteszi, hogy kisebesedett az ökle.

Na és ebből a gondolatmenetből megszületik a csodás konklúzió: "Én őszintén azt kívánom, hogy azon dolgozzunk mindannyian, hogy a huszonegyedik század kicsit hasonlítson ismét a tizenkilencedikre."

Hát, szerintem meg azon dolgozzunk, hogy a huszonegyedik század a huszonegyedik század legyen. Ehhez például kezdésképpen klassz lenne, ha nem szeretné egyik ember a másiknak megmondani, milyen legyen az ő identitása. Pláne nem olyan bődületes baromságokra alapozva, mint az Ablonczy-féle szánsájnhepinessz.